Mind házastársak, mind élettársak között igen sok problémát szokott okozni az együttélés alatt szerzett közös vagyon további sorsa. Már ott kezdődnek a problémák, hogy maga az együttélés kezdete, illetve végpontja is gyakran vitás, házastársi, illetve élettársi közös vagyon ugyanis eleve csak az életközösség ideje alatt keletkezhet. Gyakori félreértés forrása, hogy a házastársak azt hiszik, esetükben ennek kezdete a házasságkötés, pedig ez egyáltalán nem feltétlenül van így. Amennyiben ugyanis már a házasságkötést megelőzően együtt éltek, akkor ennek kezdőnapjával indul az életközösség, ha utóbb kötötték is csak a házasságot. Élettársak esetében meg az szokott problémát okozni, hogy maga az élettársi kapcsolat sem magától értetődő. Hiába élnek egy fedél alatt, akár közös gyermekeik is születhetnek, de ha nem gazdálkodnak együtt (ami nem az együtt étkezést stb. jelenti!), akkor jogi értelemben nem minősülnek élettársaknak. Az élettársak esetében további probléma, hogy míg a házastársak esetében megdönthetetlen vélelem, hogy eleve ½-1/2 arányban szereznek közös tulajdont, addig élettársaknál ilyen szabály nincsen, ott vizsgálni kell a szerzési arányokat. Az életközösség végpontja hasonlóképpen gyakran vitás. Ahhoz ugyanis az érzelmi-gazdasági kapcsolatnak kell véglegesen megszűnnie, ennek kritériumai azonban nem magától értetődőek. Ráadásul a csak rövidebb időszakra megszűnt életközösséget a bíróság nem veszi figyelembe, amennyiben a felek azt utóbb helyreállították, vagyis csak a végleges megszakadás időpontja számít.
Tovább bonyolítja a fentieket, hogy a már említett szerzési arányok csak a közös szerzésre vonatkoznak. Amennyiben ugyanis valaki különvagyont szerzett (pl. örökölt, ajándékot kapott), az nem válik a házastársi, illetve élettársi közös vagyon részévé. Ekként lehetséges, hogy egy egyébként közös vagyoni ingatlanba valaki a különvagyonából ruházzon be, vagy fordítva. Ezek a ráfordítások a vagyon megosztása során egymással szemben elszámolhatóak. A perben a közös vagyont a maga teljességében kell megosztani, vagyis nem lehet mintegy „kicsemegézni” egyes vagyonelemeket. Az ingóságokat (ilyen minden, ami nem ingatlan) az életközösség megszakadásának időpontjában irányadó értéken kell elszámolni egymás között, miközben az ingatlanokat az ítélet meghozatalának időpontjával. Cégek esetében gyakori probléma, hogy a cég felett tényleges irányítást gyakorló házastárs a cég értékét megpróbálja különféle módszerekkel befolyásolni, de ez egy annyira összetett probléma, amit jelen keretek között még nagyjából sem tudunk ismertetni. Általánosságban is kijelenthető, hogy a közös vagyon megosztása jogilag rendkívül bonyolult, és nem csak akkor, ha a vagyonba külföldi ingatlanok és bankszámlák vagy éppen jelentős hátralékos hitelek is tartoznak, ha osztatlan közös tulajdonban álló vagyontárgynak (pl. ingatlan) csak résztulajdonosai a felek (sok már tulajdonossal együtt), ha a cégben több más üzletrész tulajdonos is szerepel stb., stb.
A közös tulajdon megszüntetésével szakkönyvek tucatjai foglalkoznak, annyit tudunk csak ilyen keretek között általános érvénnyel leszögezni, hogy a felek a legjobban azzal járnak, ha sikerül peren kívül megállapodniuk. Ezekben az esetekben ugyanis – ellentétben a házasság felbontásával vagy a szülői felügyeleti jog rendezésével stb., amelyre eleve csak bíróság jogosult- a felek peren kívül is teljesen érvényesen megoszthatják a házastársi vagy élettársi közös vagyonukat. Egy ilyen megállapodás elkészítése napokba, esetleg hetekbe telik, miközben ezek a perek igen sok évig is el tudnak húzódni. Ez hatalmas költségektől is megóvja a feleket, hiszen csak a soha meg nem térülő bírósági illeték a pertárgyérték 6%-a elsőfokon, másodfokon pedig már 9%, és az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő, könyvszakértő stb. díja is szakvéleményenként súlyos százezrekben mérhető.